A magától mozduló kéz

 Az itt és mostba érkezve 

Ha azt a kifejezést halljuk: „tudatos mozgás”, talán a tökéletes kontroll, a feszült figyelemmel irányított test jut eszünkbe. A JIAIDO a figyelem egy olyan teljességéhez juttatja el a gyakorlót, amelyben már az ellazultság is képes megjelenni.  A mozdulat, a légzés történjen bár teljes figyelemben, benne görcsösségnek, feszültségnek nyoma sincs.

Hogyan történhet, hogy a koncentráció maximuma végül ellazultsághoz vezet?

India egy kisvárosának határában, Tiruvannamalai egy tetőteraszán 2015 februárjában minden reggel 7-kor találkozót adott egymásnak a felkelő nap és a JIAIDO gyakorló-csapata.

Arunachala hegy

Az Arunachala hegy – indiai hagyomány szerint Siva, a tiszta tudat megtestesülése – teljes pompájában emelkedett előttünk, időnként felhő-koronával övezve, vagy a rózsaszín fényben pőrén csillogva. Ezen a helyen élt Ramana Maharshi, a 19. század egyik nagy spirituális mestere, a Csend tanítója.

Ramana Maharshi

És mi ezt a csendet gyakoroltuk a JIAIDO által minden reggel. A hegy ősi, átható erejének kisugárzásában, a féllábas egyensúlygyakorlatokban tökéletes mozdulatlanságban álltunk.  De a légiesen könnyed, a vízként áramló, a kirobbanóan tüzes, vagy föld-kemény ritmusok is sokkal áthatóbban nyilvánultak meg, mint más helyszíneken gyakorolva.

Reggeli JIAIDO 

Ajiit, a JIAIDO alapító mestere erre a különleges helyre hívta meg idén is intenzív, egy hónapos együttlétre a JIAIDO gyakorlókat.  Az elvonulás programjában a JIAIDO mozgásmeditáció minden reggeli testgyakorlatai mellett fontos helyet kapott az érintés terápiás testmunka, azaz a JIAIDO Ate, a kreatív együtt zenélés és mantra-éneklés és legfőképp a mindennapi meditatív elcsendesedés testben és elmében. 

Ezen az erőteljes energiájú helyen, ebben az intenzív együttlétben történhetett meg az a néhány másodperces „átbillenés”, amelyben úgy éreztem, „én” nem teszek semmit többé, hanem a test vezeti önmagát, vele együtt pedig felettem is átveszi az irányítást egy eddig láthatatlan hatalmasabb erő.

Az egyik koreográfia végén, a lelassult záró mozdulat magától történt. Hirtelen a megszokott cselekvőből megfigyelővé váltam és megjelent a mozdulattal együtt egy sokkal teljesebb, sokkal tökéletesebb létélmény, mint amit „én” valaha is képes voltam létrehozni.

Külső megfigyelő számára talán fel sem tűnt volna ez a hatalmas különbség: hisz csak leereszkedett egy kéz. Pedig ez a néhány másodperces „hatalomátvétel” megmutatta: a lelkes gyakorlás révbe ér. Elvezet az itt és mostba, az önmegismeréshez, az állapothoz, amelyben az ego felolvad. Az „én” mint irányító illúziója szertefoszlik és az élet tudatos részeként mozdul a kéz tovább. Ezt a jelen lét állapotot fejben elképzelni nem lehet.  Messze túl vár ránk, mint ahol a szavak, a cikázó gondolatok és képek, emlékek és érzelmek élnek.

Hogy hol? Hisz minden gyakorlással ezt keresem.

Az Arunachala lábánál, a hajnal fényei között a közös gyakorlás egy néhány másodperces kézmozdulata, most először megmutatta nekem.

Köszönöm.